ORBÁN ATYA SZENTBESZÉDE NAGYKOVÁCSI GYÉMÁNTMISÉJÉN 1995. július 2-án

Drága jó Testvérek!

Elgondolhatjátok, hogy meghatott lélekkel állok ma itt ennél az oltárnál, mert a 26 esztendő alatt, amit itt eltöltöttem, sőt valamivel többet, sok minden fordult elő életemben is, meg aztán az egyházközség életében is. 

A közmondás azt mondja, aki sokáig él, sokat megél. Hát én is most, amikor hálás szívvel köszönöm meg a Jóistennek a 60 esztendőt, amit a szőlejében eltöltöttem, és azt a másik 30-at, amit világi körül-mények között töltöttem el, elmondhatom, hogy sokat megéltem. Sokat megéltem, és rengeteg kegyelmet kaptam a Jóistentől. De ez tulaj-donképpen mindnyájatokra érvényes. Megállapíthatjuk nyugodtan, hogy az Isten rengeteg kegyelmet ad az embernek ahhoz, hogy a földi életében a kötelességét, mindazt, amit az Isten elvár tőle, teljesíteni tudja. Rengeteget. Adta az én drága szüleimet, azután barátaimat, tanáraimat, paptársaimat, akik mindig mellettem álltak, akikből sugárzott az Isten kegyelme. Ami mindig figyelmeztetett, ha tévedtem, ha hibásan léptem. Mindig figyelmeztetett, hogy állj!

Most, nyugállományba vonulva - félretéve - az ember elgon-dolkodik. Istenem Uram, mennyi minden történt meg velem, általam. Mennyi sok lélek tért Istenhez, mennyi sok lélek békült ki a Jóistennel, mennyi sok gyermek fordult vissza szüleihez hálás szívvel. És sok más, testvéreim. Mindig éreztem, hogy a Jóisten velem van, és irányítja életem. Nem hagy magamra testvéreim. Velem van, és Veletek is. 

Amikor a mai evangéliumban olvasom, hogy az Úr Jézushoz odamegy valaki, és azt mondja: Uram, követlek amerre mész, Jézus azt feleli neki: a rókáknak odvaik, a madaraknak fészkeik vannak, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtsa. Ezzel az úr Jézus azt akarta ki-fejezni, hogy mi a vallásosságunktól, attól hogy az Úr Jézus nyomában járunk, ne várjunk földi szerencsét. Ne várjuk, hogy gond nélkül folyjon életünk. Az Úr Isten, erre az időre, amit itt töltünk a földön, nem boldogságot ígér. Elvárja, hogy mindenki önmagát boldogítsa a tiszta lelkiismeret által. Ha tiszta a lelkiismeretem, akkor tudom, hogy Isten kegyelmével dolgozom, és ez az én örömöm. Az igazi öröm testvéreim úgyis a másvilágon van. Nemrég mondta nekem valaki: az Anya-szentegyház mindig a mennyek országára mutat, hogy majd ott lesz a boldogság. Nem beszél arról, hogy mi itt a földön akarunk boldogok lenni. Hát miért? Tilos nekünk a világ örömeit élvezni? Azt mondtam neki: dehogy tilos, miért volna tilos? Az Úr Isten annyi szépet teremtett természetben, lelkekben, emberekben, annyi szépet, hát ezeknek nyu-godtan lehet örülnünk.  De arra kell vigyáznunk, hogy az örömök, amiket hajszolunk itt a földön, a halálos óránkon ne vádoljanak majd bennünket, hanem inkább hálára késztessenek mindazokért, amiket Istentől örömként kaptunk a földön.

Azt mondja valamelyik költő: hegymenetnek ritkulnak a fák. Hát kérem, mindenki, aki elhagyja a férfikort és kezd öregedni, érzi, hogy ritkulnak a fák. Sok kedves lélek nincs már közöttünk, akiket szerettünk, sok kedves barátot eltemettünk. Sokaknak hiányzik az egyénisége, a szellemisége, ami nekünk valamikor igazán tiszta örömet okozott. Drága jó testvéreim, valóban így van. Érzem magam is, hogy hegymenetben ritkulnak a fák. 

Testvéreim, milyen jó az, ha az ember itt a földön nem hajszolja boldogságát, hanem elfogadja az Istentől, az élettől azt, ami neki kijutott. Persze az ember megpróbál boldogulni, és megpróbálja a maga jövőjét irányítani, ahogy az emberi méltóságának megfelel, de azt nem szabad elfelejtenünk, hogy igazi boldogságot itt a földön nem találunk. Ezt az időt Isten a harcra, a küzdelemre szánta. Jézus maga mondja: én nem békét hozni jöttem a földre, hanem harcot. Háborút. Csak nem a szomszéddal! Hanem önmagunkkal. Önmagunk gyarlóságaival, ösztönösségeivel. Ezzel kell megharcolni az embernek. Mert győzelem mindig csak harc után lehetséges, harc nélkül nincs! Ezt ne tessék elfelejteni. Fogadjátok el tőlem - mit tőlem - magától Jézus Krisztustól és a 2000 esztendős Anyaszentegyháztól, hogy itt a földön küzdelem van, és ezt a küzdelmet vívnunk kell. És még egy: ne higgye senki, hogyha valaki elérte - mondjuk - az én koromat, nehogy azt higgye, hogy a harcnak is mostmár vége van. Harcolnunk kell utolsó leheletünkig. A halálunkig. Mert kétségbeesni mindig lehet, Istent vádolni mindig lehet az embereknek. 

Persze meg lehet mondani azt, amit meg kell mondani. Én is megmondtam. Volt, akiknek nem is tetszett. De sajnálom, nem hall-gathattam el. Az édesanya is irányítja a gyermekét, hol így, hol úgy, de azt a szeretet diktálja belőle. Hát én is megpróbáltam szeretettel szigorú lenni, de szeretettel vigasztalni is. Ez tudjátok, jó megnyugvás az em-bernek, mikor már érzi, lassan kicsúszik az élet a kezéből. Energiáink mindig fogynak, emlékezőtehetségünk is mindig kopik, és mindnyájan eljutunk egy kritikus helyzetbe, amikor már az ember majd csak hogy nem felel önmagáért. De addig, amíg észnél vagyunk, addig, amíg gondolkodni tudunk, addig nekünk harcolni kell, 90 évesen is. És ezt a harcot nemcsak nekem, nektek is viselni kell. A Jó Isten adja, hogy ti is megérjétek ezt a kort. Mert az, aki tud harcolni élete végéig, saját gyatraságai, gyöngeségei, tökéletlenségeivel szemben, az biztos, hogy győzni fog, testvéreim. És ez az az öröm, amit nem tud pótolni sem a technika, sem a pénz, sem az étel, se az ital, se a közjogi méltóság, nem tud pótolni testvéreim. Azt a nyugalmat, azt a békét, amit az ember a lelkében megőriz azzal a tudattal, hogy Uram, én harcoltam életem végéig.

Milyen kedvesek voltak, ezt elmondtam már a nagyko-vácsiaknak, az öreg Lili néninek a szavai, akinek a férje Budapest főpolgármestere, később Pest megyének a főispánja volt. De a törté-nelem aztán leszállította a magas méltóságról, és ide vezérelte ki Nagy-kovácsiba egy ócska, földszintes vályogházba. Kopott volt, vakolat sem volt rajta. Hozhatott egy pár régi, szép elegáns bútort abba az ócska kis szobába, de amikor meglátogattam, akkor láttam, hogy ujjnyi vastag a porréteg, mert szegény Lili néni már 90 felé járt, Jenő bácsi pedig fölötte volt a 90-nek. És amikor elmentem hozzá, Húsvét alkalmával, és elvégezhette a húsvéti szentáldozását, akkor azt mondta nekem: Atya, én olyan mérhetetlenül boldog vagyok. Hirtelen abban a pillanatban persze nem is tudtam, mire érti ezt. Mi lehet az oka ennek a nagy boldog-ságnak, Lili néni? Atya, én rövidesen az Úristen elé állok és elmond-hatom Neki, hogy az életem végén én is keresztet viseltem.

Hát bizony az élet kereszt. Kereszt a gondjaival, nehézségeivel, kudarcaival. Kereszt az emberi hitványsággal, amivel az ember találkozik lépten-nyomon. És magamat is el kell viselni. Ez sem könnyű, testvéreim.

Drága jó hívek, hát nézzétek, ezen a kedves évfordulón azt ajánlom nektek, hogy a vallásosságért ne várjatok Istentől gazdagságot, sikert. Ne várjatok. Benneteket a jó harc tudata boldogítson. Aztán a jutalom, az majd a másvilágon lesz. Mert ez a világ nem tudja az embert kárpótolni azért, amit elviselt. Szenvedést, fájdalmat, könnyet, gyászt, árvaságot, özvegységet, sorolhatnám tovább. Csak egyedül Isten az, aki kárpótolni tud. Amikor Csókakőn voltam, a párttitkár elvtárs úr azt mondta nekem: én nem a mennyországban akarok boldog lenni, én itt akarok boldog lenni, mert ez az én mennyországom. Mondtam, fogadja részvétemet. Milyen szerény tetszik lenni, de kevéssel meg tetszik elégedni. Az a 60-70-80-90 év elég magának? Nekem nem. Nekem sokkal több kell. Az Örökkévalóság. Ezért meg ő kívánt nekem részvétet. Hát mindenki a maga felfogása szerint.

Drága jó testvéreim! Hát ezeket a gondolatokat adom én nektek. Az Úr Jézus a Szent Evangélium szerint azt mondja, hogy neki nincs hova fejét lehajtania. Nem az a baj, hogy nehézségeim vannak, nem az a baj, hogy özvegy sorra kerültem, nem az a baj, hogy kifosztottak, nem az a baj, hogy beteg lettem, az a baj testvéreim, ha én ezt nem tudom kamatoztatni magamnak az örökkévalóság számára. 

Hát kérlek Benneteket alázatosan, miután én is tele vagyok Isten iránti mélységes hálával, és érzem azt, hogy olyan sokat kaptam életemben, hogy nem tudom eléggé meghálálni. Nekem ebben segítsetek. Imádkozzatok értem, köszönjétek meg a Jóistennek azt, amit nekem adott. Mert hogy én ennyi évet megértem, arról nem tehetek. 

Viszonzásul adom nektek gyémántmisés áldásomat. Megáldani valakit vagy valamit tudjátok azt jeleni, hogy Isten gondviselésébe ajánljuk akiket megáldunk. Ezt adom nektek viszonzásul. És még valamit. Lehet ám nagyokat és szépeket mondani, nem nehéz, pénzbe sem kerül, de őszintén mondom amit mondok, nincs nap, amikor napjában kétszer, szentmisében szentáldozás után, és amikor lefekszem, az esti imámban meg ne emlékeznék az én hajdanvolt híveimről, munkatársaimról, jótevőimről, papokról, akik nekem segítségemre voltak, az én kedves rokonaimról, barátaimról, szeretteimről, akik a szívükbe zártak, akiket én is szívembe zártam, és nem tudom elfelejteni őket. Imádságom nem fog kifogyni, csak akkor, amikor már nem mozog a nyelvem. Drága jó testvéreim, hát legyen ez az én hálám a 26 esztendőért és 8 hónapért. Mindazokért, amit kaptam tőletek a 26 év alatt. Örömet is, meg hát ugye voltak nehézségek azokat is, de végeredményben mindent el kell fogadni a Jóistentől. Ezekkel a gondolatokkal testvéreim mondjuk el most közösen, meggyőződéssel a Hiszekegyet.

Amen.