Orbán György atya

(1905-2000)

„Amióta világ a világ, helyesebben amióta az egyház létezik, mise után szétszéled a nyáj. Csókakő községben azonban Orbán György plébános, mint valami új Szent Pál, reformot vezetett be: mise után minden gyerek köteles megjelenni a sekrestyében. Előkerül a nagy könyv és olvassák a névsort…. S ha hívják, ha nem, megy házszentelni. S a tisztelendő úr azt is merészelte megtenni, hogy az egyik tanár házaspárt felelősségre vonta, amiért nem járnak templomba. …A pofon-osztogató zsarnok plébános nemcsak így ügyködik. Surálik Gyurkát kétség nélkül megpofozza azért, mert a gyerek nem akar ministrálni. Zsolnai Misinek, meg többi társának, akik nem mennek misére, szintén oda sóz… Népi államunk biztosítja a lelkiismereti szabadságot, a vallás gyakorlását annak, aki ezt óhajtja. De ez csak az egyik oldala a lelkiismereti szabadságnak. A lelkiismereti szabadság azt is jelenti, hogy aki nem akarja a vallást gyakorolni, annak is joga van erre.” 

Orbán György atya 1954-ben került Ercsiből Csókakőre. Túlságosan népszerű volt az ercsi hívek körében, ezért a politika intézkedett elhelyezéséről. Új állomáshelyén, a Vértes lábánál is határozottan kiállt a keresztény értékek mellett, rendszeresen látogatta a családokat és szívügyének tartotta a hitoktatást. A falu vezetősége ezt egyre kevésbé viselte el, így célkeresztbe helyezték és lejárató hadjáratot indítottak ellene. Ennek egyik „terméke” a fentiekben idézett álságos írás, amely a Fejér Megyei Hírlap 1959. január 23-i számában jelent meg. Több mint hatvan év távlatából visszatekintve a cikk kapcsán két tényezőre hívom fel a figyelmet. Egyrészt sokan azt gondolják, hogy csak a Rákosi-érában üldözték igazán a papokat és bélyegezték meg a vallásukat gyakorlókat. Ez nem így van! A forradalmat követő megtorlás során és a 60-as évek elején legalább ugyanakkora hévvel támadt rá a Kádár-adminisztráció a hitüket gyakorlókra, mint ahogyan az a sztálinizmus éveiben történt. Gyuri atyát a forradalmi szervezkedők feljelentésének elmulasztása miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, hitoktatási engedélyét megvonták, és nem emelhette fel szavát a saját magát ért valótlan vádakkal szemben sem. Másrészt a rendszer egész hozzáállása álságos volt. Ebben az írásban is a vallásszabadságot emlegették, miközben napnál világosabb volt számukra, hogy nincs vallásszabadság. Arra bárkinek joga volt, hogy a vallását ne gyakorolja, aki viszont hitét megélte, az állását vagy a gyermeke továbbtanulását veszélyeztette.

Gyuri bácsi – életének utolsó évtizedeiben mindenki csak így hívta – 1905 júniusában született Budapesten. Nem volt könnyű fiatalkora. Édesanyja vegyeskereskedést (szatócsboltot) vezetett, ahol gyerekként Gyuri sokat megfordult. Hatodikos gimnazistaként azonban meg kellett szakítania tanulmányait, mivel mindkét szülője tüdőbajos lett. Édesapja hamarosan meghalt, így a háztartás fenntartása az ő feladatává vált. Évekig ápolta beteg édesanyját, közben zöldségesként és drogériában dolgozott, sőt egy ideig mentőzött is. Később a munka mellett magántanulóként folytatta a középiskolát, és a vizsgákat a budai ciszterci gimnáziumban tette le. Az érettségi előtt elkapta a tífuszt, amivel több hónapig kórházban kezelték. Mindezek után 25 évesen sikerült leérettségiznie, majd jelentkezett a fehérvári egyházmegyei szemináriumba. A próbatételek nem eltántorították, hanem megerősítették hivatásában. Amikor megkérdezték miért lett pap, egyszerűen csak ezt válaszolta: „Isten látta, hogy gazos a szőlője, ezért meghívott kapálni.”

Shvoy Lajos püspök atya 1935-ben szentelte pappá, és Adonyba helyezte káplánnak. Innentől kezdve vidéken, méghozzá három jól behatárolható térségben végezte papi szolgálatát. Az egyik ilyen a Duna-mente, ahol összesen 11 évet élt: 2-2 évet káplánként Adonyban és Ercsiben, később 7 évet plébánosként Ercsiben. Hivatásának másik helyszíne a Vértes lábánál volt, ahol csókakői plébánosként 14 évet töltött. A legtöbbet, összesen 34 évet a Budai-hegységben szolgált, hitoktatóként 8 évet Pesthidegkút-Széphalmon és plébánosként 26 évet Nagykovácsiban.

Prédikációra készülve a 60-as években

A két kápláni helye után, 1939-től Széphalmon már megérezhette az önállóságot, ugyanis nem a hidegkúti plébánián lakott, hanem egy külön hitoktatói lakásban Széphalmon. Innen ment a hidegkúti és a máriaremetei hittanórákra is. A ma Budapest II. kerületéhez tartozó hegyvidéki plébániák akkor még korántsem voltak ennyire összeépülve, így jelentős területet kellett Orbán atyának bejárnia. Aztán 1946-ban Shvoy püspök önálló lelkészséggé nyilvánította a széphalmi fíliát, és egy évre Gyuri atyát tette meg lelkésznek. Az ő kezei között jött létre az önálló egyházközség. Itteni munkásságáról a plébánia honlapja segítségével több minden is megtudható. Szabadjon néhány sort kiemelni ebből: „1944-45-ben ő tartotta a lelket az emberekben, mindig azon az ajtón kopogtatott be, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Kész csodaként emlegették, hogy az orosz megszállás idején, első pénteken szinte minden családhoz elment, gyóntatott, áldoztatott. A számára rendezett búcsúztató ünnepségen a Kossuth Lajos utcai iskola udvara zsúfolásig megtelt, nagyon sok őt méltató beszéd hangzott el a jegyző, a képviselő-testület, papok, civilek, gyerekek részéről.”

A következő állomás Ercsi. Itteni szolgálata egyrészt igen sikeresnek mondható, másrészt sok megpróbáltatással terhelt. Erről néhány történet. Amikor 1947-ben megkezdte a lelkipásztori munkát, még nem volt meg – az akkori egyházjog szerinti – plébánosi vizsgája, ezért csak adminisztrátornak nevezték ki. A „fordulat évében” az egyházközségi képviselőtestület aztán levelet írt a püspöknek, amelyben kérte Gyuri atya mentesítését a vizsga alól és mielőbbi véglegesítését. Féltek, hogy a politikailag terhes időkben könnyen elhelyeztetik, pedig – ahogyan a levélben írják – „szeretett lelkipásztorunk közel egy éves ittléte alatt lélekben és szeretetben teljesen összeforrt velünk.” A testületi tagok példaként említik, hogy egyetlen hétvége alatt 2500 fő járult szentáldozáshoz, az úrnapi körmeneten mintegy 4000 hívő vett részt és a hittanórák magas száma is leterheli Gyuri atyát, ezért nincs ideje a plébánosi vizsgára felkészülni. Ehhez még tennék egy megjegyzést: amikor idekerült, 3 szentmise volt vasárnap, amikor hét évre rá kényszerből a püspök elhelyezte, már 6 misét tartottak, annyian jártak a nem kicsi kegytemplomba.

Az 50-es évek elején az egyház megosztására létrehozták a papi békemozgalmat, amelynek országos gyűlésére a sikeres ercsi plébánost is elvárták. Amikor többszöri unszolásra sem lépett be a mozgalomba, a helyi tanácselnök kérdőre vonta, hogy „akkor mi a maga békemunkája?”. Erre Gyuri atya: „Én kisimogatom azokat a kezeket, amelyek a maguk beszolgáltatásai miatt szorultak ökölbe.”

Szintén a tanácselnökhöz kötődő történet, miszerint a plébánosnak a padlássöprések idején a tojás-beszolgáltatás szükségességéről kellett volna prédikálnia. Nem vállalta, ezekkel a szavakkal: „Mit mondanak ezután a népek? Már ehhez is a papra van szükség, mert a tanácselnökre senki sem hallgat?”

Végül 1954 nagyböjtjén telt be az államhatalom részéről a pohár. Több környező településen vállalt három napos lelkigyakorlatot (tríduum), ahol a ráállított emberek minden mondatára figyeltek és azt jelentették. Majd Shvoy Lajossal a „bajszos püspök” letiltatta a további lelkigyakorlatok megtartását, és elkezdődött több hónapig tartó meghurcoltatása, amely során először (papíron) Kálozra, végül Csókakőre helyezték plébánosnak. Igen megható – de eredménytelen – az egyházközségi gondnok János Kórház betegágyán írott (és a püspöki levéltárban ma is olvashat) levele, amelyben beszámol a György atya melletti kiállásról, a közösség által mondott imakilencedről, és szépen kéri a püspököt, hogy hagyja Ercsiben György atyát.

A Csókakőn eltöltött 14 év sem bizonyult problémamentesnek, ahogyan ez a nyitó gondolataimból már kiderült. A visszaemlékezések tanúsága szerint 1956 nyarán a helyi tanácselnök nyíltan kifogásolta a gyakori családlátogatásokat, azaz hogy nemcsak a templomban találkozik a hívekkel. Azt mondta, hogy a családlátogatások eddig, a korábbi plébánosoknál nem voltak szokásban. Gyuri atya azonban ügyesen (és igen ironikusan) visszavágott: „A demokrácia sem volt eddig szokásban, de milyen jó, hogy behozták. Különben Ön sem lenne most a község vezetője!” Később azért is feljelentették, mert kérte a gyerekeket, hogyha az utcán találkoznak, Dicsértessék a Jézus Krisztussal köszöntsék.

Közvetlen emberként ismerte meg mindenki, aki sokakat megszólított az utcán, bárkihez elment, ha hívták, és a hétköznapi eseményekről szívesen elbeszélgetett. Reverendában járt a faluban, viszont ha motorozott, motoros ruhát vett fel. Ez a fiatal fiúknak nagyon tetszett. Volt ugyanis egy Pannónia motorkerékpárja, ami helyi látványosságnak számított.

Szívügyének tartotta a templom felújítását is. A II. világháború utolsó évében az előrenyomuló orosz katonák a templomtoronyban rendezkedtek be (ahonnan belátták az egész környéket), a magyar tüzérség azonban kilőtte a tornyot. Kilenc évvel később, amikor megérkezett Csókakőre, még csak részlegesen volt helyreállítva az épület. Hamarosan kérvényezte, hogy az alcsúti főhercegi kastély egykori kápolnájának márványoltára ide kerülhessen, a háború után a temetőkápolnából elhozott faoltár helyébe. Végül az alcsúti oltár Tabajdra került, de az egykori fehérvári Ferenc József Nőnevelő Intézet oltárát megkapta Gyuri atya a plébániatemplom számára. Közben megjavították a templom tetőzetét, gondoskodtak a csapadékvíz-elvezetésről, bevezették a villanyvilágítást, új toronysisakot készítettek és új harangokat vásároltak. A hívek segédmunkásként tevékenyen részt vettek a csókakői templom helyrehozatalában. A 60-as években a templombelső újult meg: kazettás mennyezet készült, helyére került az új főoltár és a zsinati előírásoknak megfelelő szembemiséző oltár, valamint kicserélték a járófelületet és a padokat. A megújuló épület megtelt élettel. A gyerekek nemcsak hittanra jártak, hanem ott voltak a szentmiséken is, az oltár körül. Érdekfeszítő szentbeszédeket mondott, amibe történeteket szőtt. Érződött a határozottsága és szilárd meggyőződése, és mindezt olyan orgánummal adta át, hogy nem volt szükség a templomban mikrofonra.

Miután az egyházközség megújult, a Shvoy és Kisberk püspökök közötti interregnum alatt Potyondy Imre káptalani helynök elhelyezte Nagykovácsiba. Itt mindent újra kellett kezdenie. Egy 1994. október 25-én az Új Magyarország című napilapban vele készült interjúban maga is megvallotta, hogy „amikor ide kerültem, 10-15-en jártak templomba." Az Ercsiben és Csókakőn tapasztalt lelkesedéssel szemben itt az első években teljes érdektelenséggel találkozott. Szétesett ugyanis a falu, nem volt közösség. A sváb lakosságot a háború után szinte teljes egészében kitelepítették, helyébe a Felvidékről reformátusok, katolikusok és vallástalan baloldaliak érkeztek. Ez utóbbiak lettek a Rákosi-érában a község új vezetői, akiknek sikerült elnyomniuk a másként gondolkodó vallásos lakosságot. Így míg Ercsiben a falu egy emberként kiállt a hitoktatás ügye mellett, azzal egy időben itt megszűnt az iskolai hitoktatás. Az sem segített a hitéletnek, hogy a szomszédos Adyligeten rendőrségi laktanyát hoztak létre, több helyi is ott dolgozott, és a zsákfaluba, Nagykovácsiba jövet a rendőrség rendszeresen ellenőrzéseket tartott.

A nagykovácsi templom bejáratánál 1973-ban, Kisberk Imre püspököt fogadva

 

Az épített falak megújulásával együtt az egyházi élet is szárba szökkent. Amikor a nagy plébániai telek 12 részre való felosztására és eladására került sor 1982-ben, Gyuri bácsi bölcs döntést hozott. Kikötötte, hogy csak hitüket gyakorló fiatal pároknak adja el az építési telkeket. Így érkeztek a fővárosból a Regnum Marianum Közösséghez tartozó fiatalok, akik aztán az évek alatt nagycsaládosok lettek és benépesítették a plébániát. Nyitott volt az újonnan érkezettek felé és a kedvükben akart járni. Mivel a munkanapnak számító szombatok után vasárnaponként a fiatalok saját házukat építették, bevezette számukra a szombat esti elővételezett szentmiséket. Az adventben megindultak a hajnali roráte misék. Támogatta a fiatalok által vezetett gitáros alkalmakat. Egyre több ministráns jelent meg az oltár körül, már beosztást kellett készíteni, annyian lettek. A lakóingatlant vásárlók mellett mindig befogadott a plébániára olyan ifjú házasokat, akiknek még nem volt lehetőségük önálló lakásba költözni. Segített az elindulásukban.

Természetesen nemcsak a fiatalokkal foglalkozott. Jó kapcsolatteremtő képessége továbbra is megmaradt. 1970-ben meghívta az addig Pannonhalmán „remetéskedő” Halász Piusz atyát, neves ciszterci szerzetest és lelkivezetőt, aki 15 éven át mellette lakott a nagykovácsi plébánián. Megosztották egymás között a teendőket, Piusz atya részt vállalt a gyóntatásban és fantasztikus szentmiséket tartott (amire sokan kijöttek Budapestről is). Ebben a zsákfaluban egyszerre két kiváló lelkipásztor működött! A 80-as évekre megszerveződött az egyházi énekkar, majd a rendszerváltással jelentős helyi karitászcsoport is alakult.

Barátjával az 1991-es pápalátogatáskor

 

A rendszerváltáskor már elmúlt nyolcvan éves. A szabad választásoknak nagyon örült, ezt bizonyítja, hogy a Historia Domusba is beragasztotta az első önkormányzati választás jelöltlistáját. Ma is sokak őriznek olyan felvételt, amelyen botjára támaszkodva megáldja a felújított hősi emlékművet. Humora mindvégig kitartott mellette. Egyik kedves mondása volt, hogy „az élet az egy harc, de nem a szomszéddal”. A botját pedig házastársának nevezte. Egyre-másra érték a betegségek, több alkalommal volt koszorúér műtétje, a szemét is műteni kellett, végül elesett, és combcsontja törött. Mindezek után 1994-ben (89 évesen) kérte nyugdíjazását, és a fehérvári Országos Papi Otthonba költözött. Különben is nehezen dolgozta fel az 1993-as egyházmegyei határrendezést (amikor Nagykovácsi a Székesfehérvári Egyházmegyéből az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez került), azt mondta, a Fehérvártól távozással a családját vesztette el. Az idős papok között hamar feltalálta magát, és készült a Mesterrel való találkozásra. Mivel a papi otthon ma abban az épületben működik, ahol korábban az egyházmegyei szeminárium, azt a szobát kérte magának, ahol kispapként lakott. Azt mondta: „Először innen szenteltek fel, most pedig várom, hogy innen szenteljenek be.”

Még 6 évet élt egyre megfáradtabban Fehérváron. 2000 januárjában jött a „beszentelési” hívó szó, ekkor halt meg 95 évesen, próbatételekben gazdag életét lezárva. Takács Nándor püspök atya vezetésével a nagykovácsi plébániatemplomba temették, a Szent Kereszt oltár elé egy számára készített sírhelybe.

Forrás: 

Schattmann Ferenc: Jézus 33 tanítványa - Papi életutak a 20. század második feléből